szombat, szeptember 28

Ötvenhét.

Úgy döntöttem, hogy most ha belepusztulok, akkor is, de a rohadt életbe is írok egy rohadt bejegyzést (ehhez képzeljetek el ideges asztalcsapkodást, ököllel, és az én szép, lila, ideges fejemmel).
Darlingok... Sajnálom, hogy nem volt bejegyzés. Pedig én akartam, minden áldott nap feljöttem ide, és azon gondolkodtam, hogy most akkor hogyan tovább. Legelőször is fejbe kéne vágnom magam valami jó haszontalan, és erőset ütő tárggyal (mondjuk Szepesi Niki egyik könyvével, hmm hmm...), mivel ilyen... mondjuk ki, pocsék kinézete csak egyszer volt a blognak. Na jó, sokszor, de tudjátok, hogy úgyis le fogom tagadni.
Amiről először írnom kell, az Pattiman (nem én neveztem el így, komolyan ez a kódneve az egész évfolyamban, mivel az arca tiszta pattanás) és az ő elszánt udvarlása. Megpróbálja úriember módjára. Nem megy neki, de legalább próbálkozik. És ezt azért kellett nektek most tudni, hogy a keddi sportnap egy fenomenális pillanatát megértsétek.
Kedd: Életem legborzasztóbb napja. Vagyis, majdnem a legborzasztóbb. Hétfőn tudtuk meg, hogy holnap reggel nyolcra mindenkit szeretettek várnak a biciklijével együtt, ugyanis az Ásványráró-PSEOK csekély 21 kilométeres távja csak minket vár. A reggelem egy szolid 6:20-as keléssel indult. Reggeli, gyors vita anyával, bicikli előszedése, és pénz a vonatjegyre. Igen, mert hogy drága anyám kitalálta, hogy nem kell bebicikliznem a suliig - az a hét kilométer már olyan mindegy lett volna... - , hanem mehetek a csodálatos és mindent felülmúló vonattal is akár! Aha. Ja. 7:10-kor majdnem lekéstem a vonatot, úgy, hogy előtte álltam, mert nem találtam a biciklis vagont. Végül meglett, az utolsó előtti volt, ami tele volt diákokkal. Később diákokkal, velem, és a csodálatos budapesti cirkálómmal. Senki nem nézett ám hülyének, amikor az aluljárón átcipeltem egy biciklit, aztán felmentem vele a lépcsőn. Senki, de tényleg, csak egy fél város. Mire odaértem az iskolához, az, hogy remegtem az idegtől és a visszafojtott sírástól, enyhe fogalommá vált. Idegességemben két müzliszeletet ettem meg egymás utánban.
8:45-kor sikeresen elindult a kedves kis osztályom Ásványráró felé, csakhogy én, meg a beteg tüdőm - igen, elmentem megfázással egy biciklitúrára, ahol a többiek 32 km/h-val mennek - nem bírtuk a kihívást, úgyhogy Győrladamérnél feladtam a küzdelmet, és beültem János bá' kocsijába, amiben volt három bicikli, két gyerek, egy gyerekülés, meg János bácsi. Attól féltem, hogy szegény autó félúton feladja a küzdelmet, és megáll az út közepén. Szerencsére ez nem következett be. Sikeresen elértük azt az iskolát, aminek a focipályáján ez az egész sportnap-"buli" zajlani fog. Én, a Dóri és az Elek (aki egy lány, ezt megjegyzem) leültünk a pálya szélén a székekre, és dideregve Avenged Sevenfoldot hallgattunk, meg valami romantikus sz*rt, amire mindketten nyökögtük, hogy kapcsolja már ki valaki. Aztán megjöttek a simások, közöttük Jámbor, aki kedvesen közölte, hogy legyek szíves arrébbmenni ("Csússzatok má' eggyel arrébb, kösszbazdmeg"). Én hülye, meg kijelentettem, hogy fázok, Pattiman pedig felajánlotta a pulcsiját, amit kedvesen visszautasítottam. A csávó már azzal is bepróbálkozott, hogy elhív a Thor 2-re, de ez kb. olyan, mintha egy csajt elvinnének, mondjuk a Halálos iramban 6-ra. Ezt szerintem ő sem gondolta komolyan. Később a Jámbor meghívatta magát a Thor 2-re, idézem:
 - Te, mikor is van Thor 2?
 - Elviekben november elején.
 - Jó, akkor elmegyünk.
Tehát útra kelünk én, a Jámbor és Noja a Thor 2-re, kezünkben krumplikkal, hogyha esetleg Loki elhalálozna a filmben, amit NAGYON nem ajánlok, akkor megdobáljuk a mozivásznat.
További hasonló, zseniális beszélgetéseink voltak a Jámborral, végül beállítottak minket a női kézilabdacsapatba(?). Ez volt életük legnagyobb hibája. A Jámbor agresszív, de ez még mindig jobb, mint én: fáziskéséssel és sikítozással próbálom megakadályozni, hogy a labda esetlegesen bekerüljön a kapunkba. Végül is nyert a vegyes csapat, azaz mi (Ennyik vagytok, Fokhagymás nápolyik!).
A hazaút már valamivel jobb volt, mint az odaút, mert nem kellett 32-vel menni, csak 22-vel, tudtam tartani a tempót, és a suliban várt rám életem egyetlen ehető, sulis kajája: makaróni, műanyag sajttal, és a világ legfinomabb rohadt szőlője. És mivel-e csodálatos nap után mintha nem fájt volna a seggem, a karom és a lábam, megtettem a hazavezető 7 km-es távot. Hazaértem, és aludtam.
Összességében jó kis túra volt, néhány idegesítő emberrel és pillanattal, de megértem ezt is. Éljen az az 54 km, amit megtettem, yay! :DD
És most, hogy kiírtam magamból a kedd fáradalmait, lassan vissza fogok térni a rendes kerékvágásba valami normális dizájnnal, és hasonlókkal. Mert ismét megállapítom, hogy egy idióta voltam, amiért ilyen botrányos dizájnt csináltam. Uram isten, még mindig nem vagyok képes felfogni.
Ó, és mielőtt végeznék, elmondanám a véleményemet Miley Cyrus új klipjéről: Csodálatos vagy angyalom, ahogy fellációt hajtasz végre egy kalapácson, és megerőszakolsz egy golyót. Amúgy a számmal semmi bajom, még tetszik is, megtiszteltem egy illegális letöltéssel, de hát a klip az valami botrányos. Ági szavaival élve: Thornak akar imponálni.
Az iskoláról nem fogok írni. Szar, ahogy eddig is. Mellesleg minden nap azt csinálom, mint az alább látható gif, csak én laptoppal a kezemben vetődök az ágyra. Persze, nem ugrom rá. Nem lenne szívem. Egyedül egy mondatot vagyok hajlandó, ami elhangzott az egyik matematikaórán: Idegesítő vagy, mint pólóban a címke. És még hogy ez milyen igaz volt! Mellesleg még azt, hogy a suliba könyvekkel cserekereskedni járok, illetve ahogyan Julika néni mondaná: "Csak melegedni jössz be minden reggel.". Meg azért, hogy irodalom órán olvassak. Rájöttem, hogy hangzavarban tökéletesen lehet olvasni: nem érted, mit mond a tanár, nem látod a táblát, aka mit csinálsz? Naná, hogy előveszed a könyvet, és olvasol! Más facebookozik, én meg olvasok. De valahogy nem érzem magam lúzernek.
Random-thing: Ha valaki Szepesi Niki könyvre vetemedne, és tetszene neki, az többé ne merjen szóba állni velem! 56 oldal után kedvem lett volna kiugrani az első ablakon attól a... nincs rá megfelelő káromkodás. Ha van, én nem ismerem.
Búcsúzom, mert nem tudom, mikor jelentkezem. (Értelmes mondat lvl Hope).
U.i.: Mielőtt azt hinnétek, válogatós vagyok pasik terén, elmondanám, hogy nem, de azért mégis csak van egy határ, amit én már nem tűrök el. Ezt a határt pedig Pattiman elég erősen feszegeti.
És bemutatnám végső soron a leendő férjemet:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése