Egyik pillanatról a másikra olyan letargikus állapotba süllyedtem, hogy egyszerűen ha nem írok, én tutira belepusztulok a világfájdalmamba. Hogy ez miért van? Mondanám, hogy a V mint Vérbosszú miatt, csak a bibi az, hogy azt négy órával ezelőtt néztem meg, és nem most. Egyelőre nem tudom, mit tudnék kezdeni magammal, vagy egyáltalán ezzel az állapottal, ezért próbálom meg elterelni a figyelmemet erről az édes kis beszámolóval.
Ez az egész bécsi út dolog ott kezdődött, hogy elűztek minket egy hipi-szupi angolversenyre. A tanárnő azt tetszett mondani, hogy ez a verseny az Egyesült királyság és Amerika nevezetességeiről szól. Na most, nagyon nem arról szólt. Az Egyesült királyságot és Amerikát felváltotta Európa és Amerika. Azt mondták, bőven van időnk kitölteni a tesztet, ehelyett mi húsz perc alatt összecsaptuk, lesz amilyen lesz alapon (tehát az érdeklődésünk, és a nyerni akarásunk egyenlő volt a nullával). Beadtuk, erre azt mondták, hogy majd jöjjünk vissza fél kettőre. Mikor befejeztük, 11:20-volt. Volt több, mint két óránk, és semmi ötletünk nem volt, mit csinálhatnánk, de persze örültünk, hogy nem kell a suliban lenyomnunk azt a három órát. Rendben, feltaláltuk magunkat, fél kettőre visszamentünk, de akkor még nem volt az égvilágon semmi. Ezért én úgy döntöttem, ha már nem ehetek a suliban, akkor hadd egyek itt: fogtam magam, odamentem a svédasztalhoz, és megettem négy almát, hat islert, három linzert, és két darab sajtos pogácsát. Szerintem abban a helyiségben én ettem a legtöbbet, de ez teljesen lényegtelen. Végül is fél háromkor sikeresen elkezdtük a díjkiosztót, és kiderült, hogy másodikok lettünk, az összes dobogós helyezett pedig nyert egy bécsi utat - ezen kívül nem túl sok értékes ajándéktárgyat nyertünk. Az egyetlen értékes dolog, az egyetlen egy darab toll és egyben pendrive volt, amit persze a Dorka tartott meg. Hát hogy a viharba ne ő tartotta volna meg!?
Tehát full boldogan mi élveztük az életet, hogy mehetünk Bécsbe, milyen kurvajó is lesz nekünk... aztán megláttuk a programot. És rájöttünk, hogy nem lesz olyan kurvajó, mint képzeltük. Szerintük odaérünk két óra alatt (szerintük...), aztán három óra alatt körbesétáljuk Bécs belvárosát, ami még reális is lett volna talán, de erről később, másfél óra alatt körbejárjuk a technikai múzeumot - oh, ha csak másfél óra lett volna, én most mennyivel boldogabb lennék -, illetve egy óra alatt lazán-faszán körbesétáljuk Schönbrunn parkját. Aha. Ja. Nagyon jól összehozták.
Amikor felültünk szombat reggel a buszra mi hárman (Dorka, ofő/angoltanár, én), már akkor volt egy olyan érzésem, hogy hát itt és most el van baszva az egész napom. Nem tudtam, miért van ez az érzésem, de ez volt, és kész. Aztán a Dorka kijelentette, hogy megjött neki (milyen értékes információ), nem hozott se tabletet, se fülhallgatót. Na, fasza. Megkínáltam egy fülhallgatóval, de arra panaszkodva, hogy ő nem ilyen zenét hallgat (ilyen zene alatt értem: The Cab, The Beatles, Maroon 5, The Pretty Reckless, Muse, Three Days Grace), átrakta a telefonjába (na ott volt egy hülye fejem, hogy hogy meri kérdezés nélkül átrakni az ÉN fülhallgatómat az Ő telefonjába, de inkább hagytam a fenébe, és nem húztam fel magamat). Na most, az ő telefonján meg olyan zene volt, amit én nem bírok túl sokáig (Avicii, Miley Cyrus minden mennyiségben, Katy Perry, és egyéb "fantasztikus" remixek és társaik), de tűrtem, mert ugye én olyan jófej vagyok. Ausztria határa után pár perccel az egyik felnőttnek az a borzasztó ötlete támadt, hogy játszunk egy kvízt, amivel jobban megismerhetjük egymást. Máig nem derült ki, hogy ettől hogyan fogjuk egymást jobban megismerni. EU-s vonalzót, világító labdát, tollat, és zászlót lehetett nyerni. Nyakunkat törtük ezekért az ajándékokért, hát persze. Mindent az a stréber-négyes nyert meg, akik két üléssel előttünk voltak a buszban, de hát ilyenkor én már az ablakot kapartam idegességemben, mert minden egyes újabb kérdéssel, amire Ausztria volt a válasz, egy-egy idegszálamat tépték el. Ott tartottam, hogy lassan kitépem az összes szál hajamat, egyenként.
Később sikerült megállnunk egy vécénél az autópálya mellett, ahol végre Dorka is eleget tehetett igényeinek, és végre tampont cserélhetett, és leellenőrizte a sminkjét a tükörben. Hát persze. Én vagyok az egyetlen lány az egész rohadt iskolában, aki nem festi magát!? Ja, és persze Dorka két percenként mondogatta, hogy neki kávé kell, mert reggel nem kapott, és ő ki van idegileg (hát még én...), és mindjárt kiesik a tamponja. Csak azért mentem vissza vele a vécébe, mert volt wifi. Egyébként a hülye megy vissza abba a büdös vécébe.
Út közben kicsit átrendeztük a programot: elsőként megyünk a múzeumba, hátha eláll az eső, aztán Schönbrunn, és végül a város. Na ez volt a legrosszabb döntés, amit hozhattak.
Elbasztunk három... teljes... órát... a Techniaki Múzeumban. Na most, mire mi végigjártuk, az volt vagy két óra, és egy órát szenvedtünk a kávézóban, ahol megtaláltam a férjemet. De ugye ebben a két órában mi is történt?
Én fotóztam, a Dorka meg panaszkodott, hogy ő még mindig kávét akar, mennyire fáj a hasa a havibaj miatt, nem ázott-e át, kövessük az egyik helyes pasit, ne is, inkább a másik helyes pasit, menjünk ide, menjünk oda, de persze, nekem bele se szabadott szólnom ebbe, mert akkor én voltam a hülye, meg az idióta, meg az egyéb hasonló, fényes jelzőkkel illetett személy. Tehát, mire végeztünk, én már ki voltam idegileg, és az első Gillette pengével fel tudtam volna vágni az ereimet, hosszában, hogy hamarabb vérezzek el. A büfében - ahova akarata ellenére lerángattam a Dorkát, mert már minden mindegy volt - , egy szegény német kisgyerekhez elkezdtem angolul dumálni. Szegénykém úgy megrémült, hogy elfutott az apukájához, pedig csak azt kérdeztem, szeretne-e venni valamit.
Schönbrunnra volt kemény fél óránk. Ezalatt mi annyit csináltunk, hogy felmentünk az erkélyre, fotózkodtunk, vécére mentünk, Dorka vett kávét, én meg elvoltam egy zacsi Skittles-el. De semmi érdemlegeset nem tudtunk csinálni, ezeken kívül. A végén még Vienna-s sapkát sem tudtam venni az ajándékboltban, pedig azt aztán nagyon akartam (persze a Dorka szerint ez baromság... erre inkább nem mondok semmit).
A városnézés az annyira volt városnézés, amennyire az uborka egyenlő a baseball ütővel. Semennyire. Végigszaladtunk a városon, de közben megnéztük Bécs összes vécéjét, mert valakinek
mindig akadt elvégezendő dolga. Ja, és kaptunk kemény tíz perc szabad programot. És itt volt egy nagyon nagy balhénk a Dorkával, mert ekkor már tényleg mind a ketten teljesen kikészültünk, meg szerintem fáradtak is voltunk, legalább is én. Tehát, fél perc alatt végre meg tudtam venni a Vienna-s sapkát, amit szerettem volna, és mivel olyan lúzer vagyok, hogy még soha nem voltam Starbucksban, be akartam menni. De Dorka: túl nagy a sor, ő ezt nem várja ki, menjünk a mekibe.
Jó, elmentünk a mekibe. Ott is nagy a sor, menjünk a Burger Kingbe. Ott is nagy a sor, akkor a hot-dogoshoz, de arra már nincs időnk, szóval ennyit erről. Semmit nem csináltunk a városnézés alatt, csak egy kibaszott sapkát vettem, és én, aki még életében nem volt Bécsben, semmit nem tudtam meg a városról. A csoportunk visszarohant a buszhoz - mert ugye hazafelé is késésben voltunk - , majd felszálltunk, és hazaindultunk. Végre. A buszon telezabáltam magamat mindennel, amit anya pakolt. Addigra olyan szinten éhes lettem, hogy muszáj volt. Kisajátítottam a tabletemet, és a
fülhallgatómat is, hál' Istennek, úgyhogy a Long Road to Ruinra szépen elaludtam. Úgy keltem fel, hogy Dorka beszélt hozzám:
- Ezt jó, hogy átaludtad. A stréberek X-faktorosat játszottak, és még doboltak is hozzá.
Na itt röhögtem fel nagyon. És ez sajnos, később is folytatódott. Egy élmény volt röhögni rajtuk, de komolyan. Végül egy órás csúszással hazaértünk Győrbe.
Összességében egész jó volt. Mondjuk, mikor megláttam a férjemet a múzeum kávézójában, na az jó volt. Azon kívül nem sok olyan dologra emlékszem, amit élveztem volna. De egynek - ráadásul ingyenesnek - elment. Szódával, és zenével elment. (Mellesleg, a csodálatos képeimet majd valamelyik bejegyzésbe beillesztem. Amik itt vannak, azok nem az enyémek)
Ja, és persze, amit tudni kell Heni néniről: szerinte a kémia a legcsodálatosabb dolog a világon. Szerinte nem szabad kémia nélkül leélni az életet, mert érteni kell a moláris tömeg kiszámításához akkor is, ha te mondjuk éppen nem akarsz semmi olyan tantárgyból érettségizni, aminek bármi köze is lenne a kémiához.
Térjünk rá a rohadtul nem izgalmas magánéletemre, azon belül mondjuk a szülinapomra. Nyolcra jöttek az Ágóék, szétfikázták a Loki/Tom/Vasember/Dr. Crane/WTNV/Farkas képeimet, amit én röhögve tűrtem, de fejben a halálukat tervezgettem, majd utána rájöttek, hogy horrort akarnak nézni. Mondjuk én is azt akartam, tehát ez el volt döntve. Paranormal Activity? Oké. Egy huzamban végignéztük mind a négyet. Nem viccelek. Utána lazán-faszán bekapcsoltuk a tévét, TV Paprikát és Discovery Channelt néztünk, majd olyan fél nyolc körül elaludtunk. Mármint, reggel fél nyolc, ha valakit megzavartam volna. Másnap karikás szemekkel ültünk a torta elé, kemény négy óra alvás után. Csodás fotók születtek.
