Ötvennyolc.

Bazihosszú bejegyzések forever. Előre szólok, hogy hosszú lesz, sok képpel és sok zenével. Ez olyan bejegyzés lesz, ahol most kiöntöm szívem-lelkem, mert már mindegyikről kedvem volt írni, csak erőm nem volt hozzá, de benyakaltam másfél liter kólát, így elég nehéz nem pörögni.
Kezdjük mondjuk a tegnapi táncedzéssel. Igen, Gábor nem ismeri az "ünnepnap" fogalmát. Idézem:

"Nálunk csak a karácsony és a nyár számít szünetnek."

Ember. Mikor meghallottam. Azt hittem. Hozom a Gillette pengét. Végül is elmentem, de hát az is egy érdekes történet, mikor én 28 fokban végigsétálok a Baross úton magasszárú bakancsban és fekete pólóban. Aztán átöltözöm a Batman-es cicanadrágomba, és az Iron Man 3 feliratú, (mily' meglepő) Vasemberes pólóba. Á, nem vagyok feltűnő, Isten ments!
Két hete hivatalosan is eldőlt, hogy a tánctanárunk meleg. Mondjuk, sejteni lehetett már régóta, de most eldöntöttük (értsd: megegyeztünk abban, hogy...) Gábor meleg. Aztán az edzés közepén rámüvölt, hogy pörögjek fel. Majdnem visszaüvöltöttem, hogy: "Akkor adj speed-et, baszki!". Egyszóval kiizzadtam a belem, még onnan is folyt rólam a víz, ahonnan nem gondoltam volna, hogy folyni fog. Aztán izzadtan, ragadósan, dezodor és izzadságszag keverékének kíséretében elmentünk a mekibe anyuékkal, ahol az Eszti letámadott. De szó szerint, nekijött a vállamnak, és elkezdett üvöltözni, hogy miért nem megyek vele busszal. Három ésszerű érvet mondtam:

1. Fáradt vagyok.
2. Nincs nálam könyv.
3. Büdös vagyok, és ragadok.

Azt, hogy különleges népek egyedei (ford.: cigányok) leledzenek a buszon, már nem is akartam említeni. Múltkor egy kiscsaj támadott le, hogy menjek át hozzájuk a nem tudom, milyen utcába, a nem tudom, hová, de kedden menjek, és mindenképpen csöngessek. És vigyek magammal telefont meg lófaszt a seggedbe. Ezen felül megkértek, hogy adjam át a helyem. A válaszom tömör volt, és gyors: Nem. Azzal pedig tovább olvastam a Nagy Gatsbyt, és nem kívántam semmilyen kommunikációba elegyedni a különleges népek egyedeivel.
A másik, amiről beszélni akartam, az a kémia tanárom. Heni néni nem képes lebetegedni. Ha náthás, vagy bármilyen hasonló panasza van - például fáj a feje - , megfog egy raklapnyi C-vitamint, és szépen beveszi őket. Mindegyiket. Nem egyet-egyet, hanem mind az ötszázat, hogy tutira ne betegedjen meg.
Heni nénit még senki nem látta sírni. Kivéve minket, és annyira büszkék voltunk magunkra, hogy húúha. Mondjuk egy kísérlet következtében kezdett el sírni, mert a füst a szemébe ment, és csípte. Ja, jó duma, én is ezt mondanám; tudjuk, hogy ki van idegileg, Heni néni, sírjon csak nyugodtan. Illetve nevetni sem hallotta még senki, de ma!! Ma hallottuk, ahogy kacagott, hangosan (és még hogy nekem van hülye röhögésem... az enyém hozzá képest NUKU! SEMMI!) Tünde nénivel (fizika tanár) együtt. Na ilyen is csak egyszer történik az életben.
Heni néni nem ért az egyetemes kémiához. Nem, nem. Nem. Nem bizony. És ez tudjátok, miért jó? Mehetünk zsarolni :DDD (úgysem leszünk olyan kegyetlenek).
Ja, és persze, amit tudni kell Heni néniről: szerinte a kémia a legcsodálatosabb dolog a világon. Szerinte nem szabad kémia nélkül leélni az életet, mert érteni kell a moláris tömeg kiszámításához akkor is, ha te mondjuk éppen nem akarsz semmi olyan tantárgyból érettségizni, aminek bármi köze is lenne a kémiához.
A fizika tanárról csak annyit, hogy szarul feleltet. Mindenkit porig éget, és az önbecsülésének véget vet egy örök életre. Én már háromszor feleltem nála össz-vissz, és sosem kaptam rá jegyet. Azt mondta, a dolgozatomat meglátjuk... ja. Megláttuk. Négyes lett. De sajnos, ő is azok közé tartozik, akik szerint értenem kéne, hogyha az U1 és U2 egyenlő, akkor mennyi lesz U, és akkor már kiszámíthatnám az eredőt,
az I1-et és az I2-t is, R1-el és R2-vel egyetemben. Naná. A mai órán minden harmadik percben megszólaltam, és csak annyit mondtam: Mi? Mi? Mi? Mi van? Noja, érted? Valaki? Mivan? Mi? Mi? Mi?
A másik ilyen tanár, Miklós bácsi. Helyettesíteni jött be, hétfőn, matekra, az első órára. Ha lett volna nálam konyhakés, akkor már nem irkálnék itt, hanem vígan dalolva döftem volna bele a mellkasomba. Szerinte a matematika segítségével meg fogjuk tudni találni a szerelmünket meg még mit nem... , és ennek örömére most csináljuk meg a 88-ik oldalon a 10-es feladatot. És minden egyes rohadt
évet ezzel kezd. Ha megkapjuk, én esküszöm, felakasztom magam. A hengereje pedig... Két teremmel arrébb hallod, amit normál hangerőn mond az osztálynak. Nem akarom tudni, milyen, mikor üvölt.
Térjünk rá a rohadtul nem izgalmas magánéletemre, azon belül mondjuk a szülinapomra. Nyolcra jöttek az Ágóék, szétfikázták a Loki/Tom/Vasember/Dr. Crane/WTNV/Farkas képeimet, amit én röhögve tűrtem, de fejben a halálukat tervezgettem, majd utána rájöttek, hogy horrort akarnak nézni. Mondjuk én is azt akartam, tehát ez el volt döntve. Paranormal Activity? Oké. Egy huzamban végignéztük mind a négyet. Nem viccelek. Utána lazán-faszán bekapcsoltuk a tévét, TV Paprikát és Discovery Channelt néztünk, majd olyan fél nyolc körül elaludtunk. Mármint, reggel fél nyolc, ha valakit megzavartam volna. Másnap karikás szemekkel ültünk a torta elé, kemény négy óra alvás után. Csodás fotók születtek.
Annak a csodálatos napnak, mikor porig rombolták az önbizalmam, külön bejegyzést szánok, és lehet, hogy egybe teszem azzal a nappal, amikor rájöttem, hogy az én egyetlen élettársam egész életemben a nem létező
macskám, Bruce Wayne és Loki lesz. Vagy inkább nevezzük annak a napnak, amikor rájöttem, hogy a Jámbort nem érdemes szeretni, mert nem tud érezni. Ha meg tud is, akkor csak éhséget érez, vagy ingert az edzésre.

"I don't wanna feel like I did that day, take me to the place I love, take me all the way..."