Képtelen vagyok aludni. Egyszerűen nem fáradok ki, bár ez részben annak is köszönhető, hogy hiányzás miatt fél tizenegyig bent döglöm az ágyamban, csorgatom a nyálamat a friss Amazon képregényemre, Pokoli báléjszakákra is, és ki ne felejtsük a tévében üvöltő Bosszúállók csatajelenetének robajait. Aztán olyan három óra körül, mikor már tényleg teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem iskolában kéne lennem, géphez ülök, és megkérdezem, mi a házi. Csupán formalitás. Úgysem csinálom meg, vagy ha igen, elcseszem. Ha nem csinálom meg, szünetben lemásolom, már hozzászoktam. És az utolsó percekre hagyok mindent, mert én ilyen vagyok. Aztán Ágival beszélek, American Horror Storyt nézek, és próbálom elhitetni magammal, hogy a szörnyek nincsenek az ágyam alatt. És tényleg nincsenek, mert a rémálmaim okozója csak én lehetek. Aztán mikor ezt megfogalmazom magamban, eszembe jut az első tudatos horrorfilmem végignézése. Fekete ruhás nő. Ketten, a kanapén, meleg takaróba, és a rémülettől megszületett, hideg verejtékbe burkolózva. Lassan attól tartva, hogy a fejünkre húzzuk azt a rohadt popcornos tálat. Ezek után eszembe jut az AHS is, az első évad legelső része, mikor hangosan dobogó szívvel, esős délutánon leseggeltem az ágyamra takarót szorongatva, és megpróbáltam túlélni néhány véres jelenetet. Azóta pedig ilyen barbár idióta lettem, de nem bánom igazából. Mintha jót tett volna nekem.
Úgy érzem magam, mint valami kib*szott inszomniás. Lassú, kábulatba ejtő számokat hallgatok, nulla jelentéssel, mintha nyár közepe lenne újra. Wicked Games, Broken Crown, Bones... egyiknek sincs cseppnyi összeszedett jelentősége sem, de jók. Azért, mert lassúak és kábulatba ejtőek. Olyanok, amik hajnali kettőkor kellenek egy embernek. Lazán szerepezünk Ágival. Így, hajnali kettőkor, mert jobb dolgom nincs. Holnap reggel vár az orvos, nekem zuhanyoznom kell majd. Aztán már csak a holnap, és végül csütörtök. Végigülök háromnegyed órát az informatika teremben, szemfájással, halálra tördelt ujjakkal és egy zakkant tanárral. Utána végigugrálok pár órát, remixekre és satöbbire. Olyan zenékre, amiket nem is hallgatok. Szegecses cipőben, és AC/DC pólóban. Aztán utána, háromnegyed ötkor, ott fog állni apám az El Paso tánciskola kapujában, és csak rám fog várni. Batmanes pólóban. Utána pedig Fantasztikus négyest, Vasembert és Bosszúállókat nézünk, Watchmennel fűszerezve. Igen, és képregényt olvasunk, kávét iszogatva. Aztán pénteken reggel a csípős, hat órai levegőben sétálva megyek a Péterfy napra, ahol tulajdonképpen nagy semmit fogunk csinálni.
/Az inszomniás, beteg, lázas lány naplója - Első rész, vége. A magnó kattan egyet, a felvétel mentve. Mostantól a hajnalom vallomása kis kazettán van. És ha azt valaki kiszabadítja, az egy igen nagy hülye./Annyi mindent le akarok még írni. Azokról az ablakokról, amik meg vannak nyitva a Google Chrome-ban. Mert most mindegyiknek jelentése van, de ehhez már nincs elég idegzetem. Ahhoz, hogy leírjam. Aztán írni akarok még arról a vintázs, rohadtul hiányzó életérzésről, amit a teáscsészék meg az azokhoz passzoló kannák adnak, megsárgult levelekkel és régi fényképezőgépekkel. De higgyétek el, holnap már nem leszek ilyen cuki, napfényes-teázós hangulatról áradozó lány. Talán nem. Én már semmiben nem vagyok biztos...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése