Boldogság

Egyedül ültem a fészekhinta közepén. Halloween este volt, és én csak az összegyűjtött cukraimat bámultam. Nem volt sok, de nem is kevés. Elhajtott mellettem egy fekete audi, benne egy csapat fiatal. Megálltak, hogy valaki kinézzen az ablakon.
 - Héj szöszi! Nincsenek barátaid? - röhögött. Nem tudtam neki mit mondani, csak lehajtottam a fejemet, és sírtam. Éreztem, ahogyan a sós cseppek leszaladnak az arcomon, és a számon landolnak.
 - Ha ennyire érdekel, nincsenek... - suttogtam magamnak. Holnap - vagyis már ma - vége a hétvégének. A szüleimet nem nagyon érdekli, hogy eddig vagyok kint. Azt hiszik, a haverjaimmal, azokkal a nemlétezőkkel lógok.
 - Ha gondolod... neked adhatom a cukraimat. Nekem nem kellenek. Meg amúgyis kicsit nagy vagyok már ahhoz, hogy cukrokat egyek.
Egy töklámpás alakú zacskót dugtak be a hajam alatt. Tele volt karamellával, és csokikkal. Felnéztem, és egy magas, sötétbarna hajú, kék szemű ember meredt le rám. Haja enyhén göndör volt, és kissé a szemébe lógott. Elvettem a zacskót, és beleöntöttem a sok édességet a sajátomba. A fájdalom mardosta a szívemet. Nem azért, mert odaadta az övét, hanem azért, mert valaki észrevett.
 - Miért adtad oda nekem? - kérdeztem, és belemerültem a kék szemeibe.
 - Mert láttam, hogy szomorú vagy. Azt hittem, hogy elvették a cukrodat. Gondoltam, az enyém jól esne neked... mármint, érted?
Bólintottam. Rendes srácnak tűnt. Úgy tűnik, ő is érezte már elveszve magát, és ezzel nincs egyedül.
Két dolog van, ami rosszabb annál, ha leszidnak: a magány, és ha egy barátod sincsen. Szóval nekem ebben az esetben kijutott mindkettő. Inkább mind a három. Mindenki akkor tud csak sajnálni, amikor már mindennek vége van. Csak akkor tud megölelni, mikor már zokogsz. Csak akkor tud szeretni, mikor kicsúsztál a kezei közül. Mi emberek vagyunk azok, akik csak akkor veszik észre a dolgokat, ha már elmúltak.
Az este alatt bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondta, a neve James. Szép név.
 - Az enyém Amanda - mosolyogtam. Jó volt látni, hogy van, aki meghallgat. Sok minden derült ki azon az estén. Például, hogy egy osztályba járunk, és együtt van franciánk meg irodalmunk. Ő volt az első ember, akivel őszintén nevetni tudtam.
Aztán a következő hétfőn nem találkoztunk. Vártam rá a hintánál, de nem jött. Egy fél éjjelen keresztül voltam kint, és vártam rá a hidegben, de nem jött. Hiába bízhattam benne. Ő volt az egyetlen barátom, és most őt is elvesztettem.
Szerdán láttam francián. Egész órán nem mondott semmit, nem kérdezték, nem szólították fel. Sem irodalmon. Még mindig kijött a játszótérre, és tudtunk beszélni - de nevetni már nem. És ez fájt. Egyre jobban emésztett.
Pénteken reggel a halálhíreket néztem az újságban. Az első temetés az ő nevét világította fehérrel. Felkaptam az újságot, és amint bementem a suliba, lázasan keresni kezdtem. Sehol nem találtam. Bárkit kérdezhettem, az azt mondta, nem is ismer és még nem is látott semmi ilyesmi fiút. Nem jött iskolába. A játszótérre viszont igen.
 - Miért vagy halott? Nem, a kérdés: Miért lettél öngyilkos?
 - Nem haltam meg. Még látlak téged, és érezlek is. Mindent, ami körülöttem él és mozog.
 - De az újság azt írja, hogy hétfőn meghaltál. Öngyilkos lettél!
 - Egy újság bármit mondhat, én akkor sem vagyok halott! Bár rossz tanuló vagyok 12 éve, mert nem szólítanak fel, de nem vagyok halott!
 - Meghaltál - suttogtam. Könnyek csorogtak végig az arcomon. Fájt már csak a látványa is. Hogy még itt áll előttem, és látom. Az emberek bizonyára skizofrénnek tarthatnak, mivel magamban beszélek - egy bokorhoz.
Halványulni kezdett. A szemei már nem csillogtak, a haja színe kifakult. Már nem volt benne fény. Megpróbáltam még utoljára megérinteni, de nem sikerült. Csak az üres levegőt kapartam.
Hétfőn egy levelet tettem egy szekrénybe. A szekrény az osztálytársamé volt, bizonyos Thomas Matthews-é.
Ez volt az a nap, mikor szomorú voltam. Akkor kellett utoljára végigszenvednem egy történelemórát, kibírni, hogy megvernek, és felpofoznak. Belevigyorogtam a nagy népszerűségnek örvendők arcába; egyedül ebédeltem. Nem kellett a társaságuk. Átéltem még néhány sértegetést, a szüleim nemtörődését, és a saját szenvedésemet. A fájdalommentes utat választottam: pirulákat. Túl sok egyszerre. Ennyit nem tudtam megemészteni.
Azt hittem, jobb lesz ez a nap. De ugyanolyan volt, mint a többi. És nem is bántam. Az utolsó üzenetem ez a világnak: Egyesek csak akkor veszik észre, mikor van késő, mikor már megtörtént a baj.
Azóta nem tudom, mi a bánat. Nem tudom, mi az a bú. Mert együtt vagyok azzal, aki megnevettet. Aki mellett nem tudok sírni. Akihez hozzá tudok bújni.
Még mielőtt oda kerültem volna, ahova James, megnéztem, milyen arcot vág Thomas.
 - Ki tud valamit Amandáról? - kérdezte hangosan, hogy mindenki meghallja. Egyedül Thomas állt fel mindenki közül, és bontotta fel a levelem. Benne volt az a mondat. Anélkül, hogy bővebben kifejtettem volna, mit történt, mindenki pontosan tudta, mit kell tenni.
Az iskolában már csak egy emlék vagyok. Néhány fekete kosztüm és nyakkendő. Egy fekete szalag a tablóképen. Egy üres név a volt osztálynaplókban. Elfeledett arc az osztályképeken.
És mégis: most boldog vagyok.